03/10/2025
Több-kevesebb sikerrel, de pici korom óta kézimunkázom. Az alapokat anyukámtól tanultam 🥰, akinek mindig volt valamilyen tű a kezében (most is😍), ha már végzett a házimunkával aznapra. Kötött, horgolt, hímzett, varrt.
Emlékszem, mindig bennem volt, hogy én is meg szeretném csinálni.
Nagyon akartam, természetesen azonnal és mindent is kipróbálni.
Kitartásom és türelmem már kevésbé volt. De azért csak ragadt rám is valami az ő kézimunka szeretetéből.🥰 Köszi Mami! 😘
A kézimunka szerepe a nők életében és mindaz, amit kifejezhettek általa, máig nagyrészt feltáratlan és megíratlan része a nőtörténetnek. Voltak nők, akik a hátuk közepére kívánták a hímezgetést, mások az önkifejezés egyik eszközének tekintették az anyagokkal és fonalakkal való elfoglaltságot, de az biztos, hogy senki nem menekült előle, a 20. század elejéig szerves része volt a nőnevelésnek.
A lányokat már egész kiskorukban elkezdték egyszerűbb kézimunka-technikákra tanítgatni (foltozás, keresztszemes hímzés, harisnyakötés), ami bizonyára hozzájárult motorikus képességeik fejlesztéséhez -- bár az ilyesmit akkor még senki sem tartotta számon, hanem inkább mint az önfegyelem és figyelem fejlesztésének eszközét látták benne, meg persze a hasznos készséget. Miért volt hasznos, ha egy lány ügyesen varrt, művészien hímzett, finom csipkéket horgolt?
A 19. századi iskolákban a kézimunka olyan tantárgy volt, amely kifejezetten a lányok számára kialakított tananyagban szerepelt, és minél "előkelőbb" volt egy leányiskola, annál finomabb, különlegesebb, elegánsabb technikák oktatását helyezték kilátásba a diáklányoknak. Ugyanakkor szerencsés lehetett az a cseléd, aki úrnőjétől megtanult egy dekoratív hímzést vagy elsajátította a szabás-varrást, jól járt a parasztlány, ha a kastélyban megtudták, hogy rendesen, tisztán dolgozik a tűvel és tanítható. Nem csak nekik, de lecsúszott úrinőknek is megélhetést jelenthetett a konfekció előtti korban ez a képesség, hiszen a ruhák és egyéb textilek egyedi kézimunkát igényeltek a monogramos kelengyétől a csipkegalléron át a hímzett harisnyáig. De természetesen a nők jobbára nem másoknak, hanem saját családtagjaiknak készítették el ezeket a holmikat.
Nőtörténeti kutatásaim során persze több kézimunkázni híresen utáló nőt is megismertem: ilyen Jókai Róza, Kaffka Margit, Erdős Renée vagy Kosztolányiné Harmos Ilona. Megvolt az oka, hogy miért tűzték zászlajukra azt, hogy nem szívesen foglalkoznak ezzel a kifejezetten nők számára kijelölt tevékenységgel: a lázadásukat fejezték ki így. Ők a 20. század felé haladva már megtehették.
De valamivel korábban, a 19. század közepén még a kézimunka volt a nők számára létező kevés kommunikációs csatorna egyike: kifejezhették szerelmüket (egy választottjuknak ajándékozott saját készítésű tárggyal), gondoskodásukat (ha saját maguk varrták családtagjaik egyes ruhadarabjait), ízlésüket (ha az otthonukat maguk hímezte bútorhuzatokkal, függönyökkel, ágyneművel szerelték fel), egy közösségi cél iránti elköteleződésüket (ha zászlót hímeztek vagy jótékony célból kézimunkáztak).
Vagy a vágyukat, hogy részt vehessenek a politikában és a közéletben. A nők a kézimunka nyelvén szólalnak meg a Budapest Galéria "A férfi helyét senki sem firtatja a forradalomban" című kiállításban, amelynek záró tárlatvezetésén október 4-én 17:00 órakor pont ezt a sajátos nyelvet járom körül. A kiállítás központjában az a szőnyeg áll, amely 1865-67 között a Magyar Tudományos Akadémia épületébe készült több mint 160 különféle társadalmi helyzetű nő összefogásával.
https://fb.me/e/2gqMw9gh7
