04/09/2026
Szeptemberben Budapest-szerte beköltözik az irodalom a busz- és villamosmegállókba: lezárult az „Álljon meg egy novellára!” pályázat, a legjobb alkotások pedig hamarosan városszerte olvashatók lesznek a hirdetési felületeken. Az "Öt perc" című győztes novella szellemes, könnyed, tudományos és kulturális asszociációkkal játszó írás, ezúton is gratulálok a szerzőnek, remek mű született.
Én idén egy három idősíkon átívelő, spekulatív novellával pályáztam. Nem került a kiválasztott művek közé, pedig bevallom, volt egy titkos álmom: egyszer az Attila úti 5-ös busz megállójában visszaolvasni azt a történetet, amely éppen az Attila úton kezdődik. 🙂
Ha már a megállóban nem találkozhatunk vele, talán itt, a Philozone-on van helye. A történet 1933-ból indul, áthalad a jelenen, majd 2093-ba érkezik. Azzal a gondolattal játszok el, hogyan változhat százötven év alatt a világ, a technológia és a nyelv, miközben valami nagyon emberi talán változatlan maradhat.
Íme a pályaművem:
Dezső kéziratát a hóna alá csapva indult el az Attila úton ezen a hűvös novemberi reggelen. Kávéját se itta meg, olyan sebesen távozott; Ilonka hiába készítette el neki a keserű nedűt, Dezső nem merte megmondani az asszonynak, hogy már nyelési nehézségekkel is küzd a fránya tályog miatt a szájában. Inszomniával való küzdelmének eredménye lapult a hóna alatt. Egy percet sem aludt, frissen írott verse hatása alatt volt még, fejében az utolsó sorokat ismételgette séta közben: „nézd csak, tudom, hogy nincs mibe hinnem s azt is tudom, hogy el kell mennem innen, de pattanó szívem feszítve húrnak dalolni kezdtem ekkor az azúrnak.” Dezső ismét rágyújtott volna, ha a hideg novemberi szél nem fújja el folyton a gyufa lángját. S ekkor egy labda gurult elé az úton. Gyermeki reflexével, jobb lábbal megállította, és dekázni kezdett vele. Zsebében hagyta a gyufát, szájában a cigarettát, ínyében a tályogot, torkában a lüktető fájdalmat, Ilonka féltő tekintetét a Logodi utcában és csak dekázott, rendületlenül dekázott a bőrlabdával az Attila úton, mígnem egy fekete kabátos kisgyerek oda nem szólt neki a Vérmező széléről:
– Kérem szépen a bácsit, tessék szíves lenni visszarúgni!
Dezső feleszmélt. Hirtelen negyven évet öregedett. Rámosolyodott a kisfiúra, visszarúgta neki a bőrfocit, aztán sietősen folytatta útját Babits lakásába. Erős akarat volt benne, hogy a Nyugat folyóiratban lássa viszont művét.
Anna kitette az elakadásjelzőt az Attila úton, miután nem talált szabad parkolóhelyet az iskola előtt, és várta, hogy érettségiző gyermeke bepattanjon mellé. Kisvártatva, szép öltönyében és lezser iskolatáskájával a hátán meg is jelent Marci. Miután beszállt az autóba, Anna kitörő lelkesedéssel üdvözölte:
– Marcikám! úgy örülök, hogy túl vagy rajta! Olvastam a Facebookon, mik is voltak a választható témák, amikből az esszét kellett írni…
A gyerek belesüppedt az anyósülésbe, és lassan kifújta a levegőt.
– Koszt lett, a Hajnali részegségről rizsáztam valamit.
Anna bólintott, mielőtt elkanyarodott a Széll Kálmán felé.
– Tudod, fiam, anno én is Kosztolányiból érettségiztem. Népszerű vizsgatéma évtizedek óta. Büszke vagyok rád, nagyfiam! És miről szólt az esszé?
– Az élet egy limitált event, oldalakon át nyomtam a dumát arról, hogy mekkora gift minden perc...
– Gratulálok! Akkor holnap folytatjuk a matekkal. Addig fújd ki magad.
Leót kérte az AI asszisztense, hogy menjen ki a Vérmezőre; megadta a találkozási hely pontos koordinátáit, a többi nebulót is ide rendelték a közös kreatív feladat elvégzésére. Leo ezúttal drónnal repült oda, de legjobb barátja, Káel az önvezető taxit választotta. Az öreg, százéves gesztenyefák árnyékába gyűltek aznap össze, ahol közösen bontották ki a tanulókapszulát. A kapszula Kosztolányi hologramját rejtette, ahol ő maga mutatta be az 1933-as év küszködéseit és a vers születésének körülményeit. A 3D hologramon megjelenő Dezső néha-néha a torkához kapott, a nyaki duzzanatot vizsgálta nehézkes beszéde közben. Leo és társai csodálkozva nézték beteg tüneteit egy olyan világban, ahol a rákos sejtek még kialakulásuk előtt elpusztultak a nanorobotoknak köszönhetően. A kreatív feladatban az empátia fejlesztését gyakorolták: az MI a versből kigyomlálta az emberi szorongást, a halálfélelmet, majd a lélektelen szöveget egy bio-interfész segítségével, a diákok aktuális lelki ráhangolódása alapján fogalmazta újra.
Leo meditatív állapotba helyezte magát, készen állva arra, hogy befogadja Kosztolányi érzelemcsomagját 2093-ban. Miközben a kis szenzorok némán monitorozták a pulzusát, a kortizolszintjét és az agyhullámait, a hologram hirtelen megváltozott. Dezső ott állt közvetlenül előtte, a kézirattal a hóna alatt. Kérdőn felé fordult:
– Méltóztatnál visszarúgni a bőrt, fiam?
